1×07 – Lost in Translation

1×07 – Lost in Translation

Tovább ismerkedünk Sofia Coppola munkásságával. A 2003-as Lost in Translation (Elveszett jelentés) András nagy kedvence, míg Péter most látta először a Bill Murray és Scarlett Johansson főszereplésével készült, érzékeny romantikus drámát. A szűk egy órás beszélgetés során megvizsgáljuk a film Japánról alkotott képét, összevetjük a vizuális megoldásait Spike Jonze Herjével, és körbedicsérjük a színészi alakításokat. Megvitatjuk, rasszista-e a film, netán irritálóan sznobok-e a szereplők, és még egy váratlan párhuzamot is felfedezünk az egyik korábbi adásunk témájával. A Garfieldról pedig egy szót sem ejtünk.

A Kitekintő rovatban Beyoncé új albumáról, a Lemonade-ről, valamint a The Film Reroll című podcastról beszélünk.

Linkek

3 hozzászólás

  1. Először is köszönöm, hogy megemlítettetek. Hires lettem! 🙂

    Nagyon egyetértek, ami Scarlett Johanssont illeti, én csak utólag eszméltem rá, talán a Vasember 2 után, hogy ez ua. a színésznő. Érdekes, hogy sokat fanyalogtak a neten, hogy a Ghost in the Shell főszerepét megkapta, pedig talán az egyetlen, aki alkalmas lehet rá.

    A film szerintem több elemében is átmenne művészfilmbe, ha hiányozna belőle Murray megcsalásos része. Nem is arról van szó, hogy megbocsátunk neki. Nem, pont ellenkezőleg, a néző megkönnyebbül, hogy na, ő is csak ember! Gondoljunk egy Blikkre, a sztár attól kerül az olvasóval egy szintre, hogy hibázik, mint bárki más. És ennek érzékeltetésére a legjobb egy nagy, de még nem törvénybe ütköző hiba (és ezekből nincs is olyan sok, hogy nagyon válogatni lehetne). Valamint András is kimondja: ez egy romantikus film és hát amerikai. Itt jönnie kell egy szexjelenetnek, és aki nem kellő figyelemmel kódolja a filmet, az azt várja, mikor történik meg a főszereplők között a dolog, lépik át a határt. A jelenet a film, a mese világból ki/leránt minket a valóságba.
    Számomra csalódás a film végi csók, olyan “csináljuk kicsi happy endet azért” hatású. 🙁

    Az a jelenet, amikor a rendező nyomatja a instrukciót, a tolmács meg lazán elintézi, a film címjelenete. Itt van a Lost in Traslation. A rendező amúgy pont hogy totál egyszerűen fogalmaz, nem udvarias, és még csak nem is ugyanazt ismétli, a hiba tehát a fordítónál van, aki bár tud angolul, valószínűleg csak a japán kultúrát érti, és mivel a japán kultúra nem tolerálj a hibát, így mindent megtesz, hogy a lehető legkevesebb szót kelljen kimondania (kevesebb esély hibázni). A lényeg nem is az, hogy röviden összefoglal, hanem az, hogy a japánok egyike sem kérdez rá: tényleg ennyi?! Mivel japánok, tudják, hogy a nő miért beszél röviden, de mivel nem lenne udvarias, ha beleártanák magukat a dologba, így csöndben vannak, még a rendező is!

    Azon a jeleneten, amikor a kórházban vannak, szétröhögtem magam. A fószerka, ahogy szótagolva kérdezi, hogy mióta vagy Japánban? Hofit juttatja eszembe az “áás-váány-viz” poénjával. Mert hát világos, hogy bármi érthetőbbé válik, ha szótagolva mondod…

    A Ghibliseket is hallgatom… és ezt vegyétek fenyegetésnek! 😀

    1. Tök érdekes, amit a fordítóról és a hibák tolerálásáról írsz, nem is gondoltam bele, hogy a többiek viselkedése mit árul el a japán kultúráról, azon kívül persze, hogy menet közben elveszik a jelentés, és nem jön létre valós kommunikáció. Köszi, hogy hallgatsz minket, és várjuk a kommenteket az egyéb távol-keleti vonatkozású adásainknál is. 😀

  2. Amit lehagytam: az amerikai színésznőcske a bizonyíték, hogy nem rasszista a film: az amerikai esszencia képviselője a filmben, egy élő bizonyíték, hogy nem csak Japánban lehet elveszni, és hogy mindenhol felszínesség uralkodik a világban. Csak a két főszereplő viselkedik normálisan, vagy mutat és keres többet felszínes dolgoknál.

Vélemény, hozzászólás?