1×11 – Full Metal Jacket

1×11 – Full Metal Jacket

Stanley Kubrick utolsóelőtti filmjével intünk búcsút a rendezőnek. Az 1987-es Full Metal Jacket (Acéllövedék) a vietnami háborúba repít bennünket, ám mielőtt a frontvonalon megmérettetnék magukat a szereplőink, át kell esniük Hartman őrmester elembertelenítő kiképzésén.

Foglalkozunk Leonard Lawrence, avagy Gomer Pyle közlegény (Vincent D’Onofrio) lelki világával és Joker önironikus jungi kettősségével, valamint az őt alakító Matthew Modine alakításával. Nem maradhat szó nélkül a minden kiképzőőrmesterek legnagyobbika, a kíméletlen Hartman sem R. Lee Ermey zsánert meghatározó játékában. Megpróbáljuk megérteni, mi tette zsenivé Stanley Kubrickot, és ehhez összehasonlítjuk a film két felvonását, a rövidebb kiképzős szakaszt és a Tet-offenzíva alatt játszodó második szakaszt. Hosszan vitatkozunk arról, vajon mit is jelentenek a záró képsorok: Joker emberiességre lelt az embertelenségben, vagy pont, hogy örökre elvesztette az ártatlanságát? És még arra is fény derül, milyen szerepet játszott a film születésében Val Kilmer balhés természete.

2 hozzászólás

  1. Érdekes amúgy amit Jokerről diskuráltok. Ez így egyáltalán nem fogalmazódott meg bennem anno, de most valahogy úgy tudnám összefoglalni, hogy ő az emberi naivság, az ember azon oldala, ami a társadalom nevelését jeleníti meg. Ugye alapvetően egy háborúellenes, értelmes embert neveltek belőle (meg elvárás szerint mindenkiből), akit aztán odadobtak háborúzni és kiderül, hogy erre kurvára nincs felkészülve. Ugyanakkor az is, hogy erre nem is lehet felkészíteni. Azzal, hogy meghúzza a ravaszt, bizonyos értelemben felnő és beáll a sorba, de ezt annak tudatában teszi, hogy tulajdonképpen nincs más megoldása a helyzetre. Ha nem húzza meg, kirekesztetté válhat, nem illik be és az élete kisiklik. Szóval érdekes, hogy kettőtök némileg szemben áll az értelmezésben, mert szerintem igazából mindkettőtöknek igaza van. 🙂

    (Ja és beraktam az én vakfoltjaimat letterboxdon, stílszerűen márciustól. Csekkoljátok!)

    1. Tetszik az értelmezésed, mert benne van, hogy nem egyértelműen negatív a felhangja a befejezésnek, de pozitívnak is legfeljebb annyiban nevezhető, ahogy az ártatlanság elvesztése vezet egy keserűbb, de talán realistább felnőttkorba. (És hujhuj, azt hiszem, te vagy az első, aki így cselekedett. A Simon Killer tök régóta ott figyel már a gépemen, csak mindig egyre hátrébb tolódik.)

Vélemény, hozzászólás?