Barion Pixel
1×02 – The Breakfast Club

1×02 – The Breakfast Club

A Vakfolt podcast első évadjának második adásában John Hughes Nulladik óra (The Breakfast Club) című 1985-ös filmjéről beszélgetünk. A főszereplők Emilio Estevez, Molly Ringwald, Paul Gleason, Judd Nelson, Ally Sheedy és Anthony Michael Hall. Az adás egy három epizódos tematikus blokk első felvonása.

Linkek

Nézz szét a merch boltunkban!

7 hozzászólás

Zoltán Csonka

Fú, ti kényeztettek engem, srácok! Ez az egyik kedvenc filmem, és rohadt érdekes volt hallgatni, hogy ti, akik hozzám képest kicsit fiatalabbak vagytok, “szűzként” milyennek értékelitek.
Összességében jók a meglátásaitok, csak egy dolgot furcsállok. Mindketten azt mondjátok a film legnagyobb hibájának, hogy gyakorlatilag szembemennek a végkifejlettel, az egyébként szépen felvázolt sztereotip karakterek alakulását illetően. Számomra elsőre egyértelmű és nyilvánvaló volt, hogy Hughes ennél sokkal kisebben gondolkodik. Szerintem inkább arra akar rávilágítani, hogy nem kell magukból olyan sokat feláldozni ahhoz, hogy nyitni tudjanak mások felé, hogy túllendüljenek az előítéleteiken és részesei lehessenek a nagybetűs társadalomnak. Nem olyan értelemben megváltás vagy sorsfordító órák ezek az életükben, hogy a személyiségük kifordul önmagából, mert mintha valami ilyesmit vártatok volna, hanem egy nagyobb lépés a felnőtt lét, az elfogadás és valamilyen szinten a beletörődés irányába. Ezzel a szemlélettel szerintem sokkal inkább leírható a film, és természetesen így sokkal jobban is érvényesülnek a készítők szándékai.
Nálam a kis apró zökkenések ellenére is, amik igazából csak szerethetőbbé teszik, 10/10, pedig én se fiatalon láttam, hanem 25-26 évesen.

    Huszár András

    Van abban valami, amit írsz, és nem is biztos, hogy teljes 180 fokos fordulatot vártam volna a szereplőktől. Az általad említett nyitásra jó példa, amikor Brian elment füvezni a balhésabb arcokkal, és az működött is. Viszont a film végi fordulatokat továbbra sem érzem hitelesnek, épp ellenkező hatást váltottak ki (értsd, hogy túl sokat áldoztak fel magukból), vagy azért, mert nem találták el az arányokat (Claire-Bender kapcsolata), vagy mert a többiek reakciója azt üzente, hogy mégsem saját magukért fogadják el a másikat (Andy-Allison). Allison majdhogynem komplett transzformációja számomra nem egy minimális kompromisszum/áldozat/közeledés, hanem a személyisége szükségtelen kifordítása.

    Köszi a kommentet!

Hakos89 .

A 41. percben azt mondjátok, hogy Brian azt mondja az esszé végén, hogy mindenki találja meg önmagát, utána kritikaként rójátok fel, hogy mégis ott maradt megírni az esszét. A kritikátok még Alison esetén állna is, csakhogy nem ezt mondja Brian az esszé végén. Többszöri megtekintés után tűnt fel, hogy az elején lévő mondatok a végére megváltoznak. Az eleje úgy hangzik, hogy felsorolja miként láthatja őket Vernon: nerd-ök, sportolók stb, majd a végére úgy módosul, hogy Mi Mindannyian nerd-ök, sportolók stb. vagyunk. Szóval, hogy ugyanazok vagyunk, már abban az értelemben, hogy a problémáink ugyanazok: szülők és a társak nyomása. Most belegondolva Alison kisminkelése is ennek a képi megvalósulását jelenti: egyszerre basket case és princess (szó szerint nézve tényleg bukik a mondanivaló).
Egyébként érdekes, hogy azt mondtátok, hogy a tanárral azonosultok, bennem olyan érzést keltett, főleg a Carl-tanár beszélgetés miatt, hogy tényleg egyik generáció sem különb a másiknál, közben meg mindenki az alatta lévőket szidja és a felette lévők felé lázad. Ezt okosan ismerte fel Hughes, abszolút létező jelenség. Külön tetszett még a filmben a csoportdinamika megváltozása: ott veszekednek, majd bejön Vernon és ő lesz a közös ellenség és még fedezik az addig gonoszkodó Bendert előtte. Az viszont elég ironikus, hogy befüvezés után nyílnak egymásnak.

    freevo

    > utána kritikaként rójátok fel, hogy mégis ott maradt megírni az esszét.

    Abban mindannyian egyetértünk, hogy Brian tulajdonképpen egy lázadó esszét írt, és valóban más kontextusba kerül a film eleji narráció. Szerintem abban nem értünk csak egyet, hogy hogyan értelmezzük a filmnek a “légy önmagad” üzenetét. A “légy önmagad” szerintem nem azt jelenti, hogy “ne félj megtestesíteni a sztereotípiát, amit képviselsz”, hanem “mutasd meg, hogy több vagy a saját sztereotípiádnál”. Brian nem attól lesz önmaga, hogy tovább stréberkedik. Allison esetében ezért aggályos, hogy a kisminkeléssel princessesítik.
    Brian a sztereotípiájában ragad azzal, hogy egyes-egyedül ő írja meg az esszét. A szereplők látszólag a film végére jobban megértik egymást és azonosulnak egymással – ezt jelképezi a két páros összejövetele. De az empátiájuk nem terjed addig, hogy szegény Brianen megkönyörüljenek, és ahelyett, hogy elvárnák tőle, amit egy nerdtől elvárnál, esetleg neki is segítenének. Bármennyire is azt sugallja Brian esszéje, hogy ezek a sztereotípiák csak címkék, azért a stréberséggel egyikük sem akar azonosulni.

      Hakos89 .

      Azért mondtam, hogy nem ezt mondja Brian az esszé végén, mert nem az az üzenete a filmnek, hogy ‘légy önmagad.’ Azért sztereotipikusak a karakterek, mert azt a mondanivalót, hogy egyikük sem különb a másiknál, közösek a problémáink csak így lehetett átadatni, hogy különféle rétegekből merített karaktereket hoztak össze egy helyre. Allison nem azért vált a végén hercegnővé, mert annyira az akart lenni, Claire-nek szegezi a kérdést, hogy miért csinálod ezt velem és az a válasz, hogy mert hagyod. Az meg, hogy Andrew hirtelen észreveszi megint csak egy sztereotipikus ábrázolás: a sportoló a pompomlánnyal/bálkiriálynővel jár. Lehet ironikusan is nézni, mert hétfőn ezek tuti nem lesznek együtt, hiszen tudjuk, hogy Allison nem ilyen.

        freevo

        Igazad van, a “légy önmagad” nem kimondott üzenete a filmnek, inkább úgy fogalmaznám át, ahogy András is mondta, hogy “fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk” – ezt gondoltam kicsit tovább a “légy önmagad” gondolattal, de ez valóban nincs így benne a filmben.

        Egyetértek azzal, hogy a karakterek sztereotipikus ábrázolása nem sérül, de szerintem épp az lett volna a film végkifejlete, hogy az inherens ellentéteik ellenére (amelyet a különféle csoportokhoz tartozásuk illetve az eltérő sztereotípiáik váltanak ki) megtalálják egymásban a barátot, megértik és elfogadják egymást. Allisont viszont nem olyannak fogadta el Andrew, amilyen, hanem kapott egy Claire 2-t. Ez mindenhogyan sekélyessé teszi Andrew-t, pedig az lett volna a film lényege, hogy mindannyian többek annál, mint amit a viselkedésük alapján gondolnánk róluk.

gyusz

Köszi az adást, érdekes volt hallgatni.
Meg is örültem, mikor olvastam twitteren, hogy mi lesz az adás témája, és bár az erős túlzás lenne, hogy a kedvenc filmem, de azért igencsak kedvelem.
Nem emlékszem pontosan, kb. 14-16 év között lehettem mikor először láttam, ez olyan 2003-2005 magasságában volt, és teljesen random akadtam rá a tv-ben. Azt nem mondanám, hogy sok azonosulási pontot találtam a szereplőkkel, de valamiért mégis megtetszett a film, talán maguk a szereplők közti interakciók miatt.
Pár év elteltével már tudatosan kerestem meg a filmet, hogy mégis, hogyan fogom látni akkor, amikor már túlestem a “gimis életen”. És még akkor is tetszett, nem gondoltam úgy, hogy ez nekem már semmit nem jelent.
És ami napjainkhoz kapcsolódik az az, hogy pont 2-3 hete a barátnőm mondta, hogy meg szeretné nézni ezt a filmet mert azt hallotta, hogy jó. Én meg kapásból mondtam, hogy igen én egyébként szeretem és meg is nézhetjük.
Plusz infó, hogy én most 28 barátnőm pedig 27 éves.
A film végén ez volt az első reakciója: “Ez egy jó film?!”, “Ebben csak egy rakás gimis szenved!”
Gondoltam egyébként, hogy ez lesz a reakciója, de direkt nem meséltem neki előre semmit a filmről.
Mondtam is neki, hogy ha (minimum) 10 évvel ezelőtt látta volna először, akkor valószínűleg más lenne a véleménye.

Számomra pedig még mindig kedves film, a báját megtartotta, de annyira már nem tudom komolyan venni mint anno. 🙂

Comments are closed.

Privacy Preference Center